Glenn Close: „Higgy jobban magadban, mint a saját anyád”

A legtöbb színészre a 40-es évei után süllyesztő vár, az ön karrierje viszont még mindig az egekben.
Nem tudom, mi a titok, ha van egyáltalán. Inkább attól függ a sorsunk, hogy életünk bizonyos szakaszaiban milyen lehetőségeink voltak, mi áll a fontossági sorrendünk élén, mi a végén, és persze attól is, mi az, ami érdekel minket.

És mi volt az ön sorsfordító pontja?
Az, hogy szerepet kaptam – neveti el magát. – Hát, igen, az első munkám meghatározó volt. Egy olyan színházi társulatnál dolgozhattam, akik három darabbal is ott voltak a Broadway-n. Ez volt az én sorsfordítóm, mivel George Roy Hill látott engem a Barn című musicalben, és ennek hatására leszerződtetett első mozifilmemre, a Garp szerint a világra.

Kevés olyan műsor van, amelynek nő a főszereplője, és méghozzá ilyen erőteljes személyiség, mint Patty Hewes, A hatalom hálójában.
Nagyon ritka, igen. Geena Davis elnöknői alakítása sem volt rossz, de nehéz ügy, valóban. Ráadásul mindezek után antihősnek titulálnak… – teszi hozzá nevetve.

És annak érzi magát?
Antihős… ki is az antihős? Olyan karakter, akinek van sötét oldala is; Patty mindenképp ilyen. Pedig abszolút a jó oldalra tartozónak vallja magát. És tényleg nem is szereti az erőszakot, szerintem legalábbis. Ami igazán motiválja, az a nyerni akarás, de azt nem tudjuk, meddig menne el a győzelem érdekében. És emiatt úgy vélem, olykor gond nélkül átlép a sötét oldalra.

Saját magát ambiciózusnak vagy versengőnek tartja?
Nagyon is kompetitív vagyok – mosolyog. – De ebben a szakmában mindkettő elengedhetetlen. Aztán reménykedsz a nagy áttörésben, abban, hogy készen állsz a feladatra, hogy realisztikusan látod saját technikai tudásodat. Ja, és ahhoz, hogy színészként juss valamire, főként, ha egy New York-i színházból indultál, arra is szükség van, hogy jobban higgy magadban, mint a saját anyád.

Találkozott már igazán nagy hatalommal bíró ügyvédekkel?
Igen, igen.

Mit tanult tőlük?
A nemek és a hatalom viszonya nagyon érdekelt, mivel egy hatalommal bíró nőt mindig másképp ítélnek meg, mint egy hatalmi pozícióban lévő férfit. Az utóbbit természetesnek vesszük, mert a férfiak évszázadok óta irányítanak, és sokan még ma is rémisztőnek tartják, ha egy nő osztja a parancsokat. Amikor a sorozat írói azzal kerestek meg, hogy olyannak kellene lennie Pattynek, mint egy David Boyce nevű ügyvéd, én egyből tiltakoztam, mert egy női karaktermodellt szerettem volna. Ha egy férfi lenne a példa előttem, az mindent megváltoztat, és a férfiként viselkedő nőt egy idő után úgyis leszajházzák. Épp ezért nagyon izgatott voltam, mikor találkozhattam a szakma csúcsán dolgozó jogásznőkkel.
Az első ügyvédnő, akit megismertem, Major White volt. A Ground Zero területén volt kerületi ügyész 8 éven át. Ha valaki bíróságon szeretne dolgozni, és a dolgok sűrűjében, élesben akar tanulni, ez a hely a legalkalmasabb erre. Major White pedig megállta a helyét, és kétszer is vádat emelt Osama Bin Laden ellen. White intézte a World Trade Center alagsorát felrobbantó terrorista bíróságra kerülését is, és el is ítéltette a férfit.
Major körülbelül 140 cm magas, és a szakma emblematikus alakja, nagyon kíváncsi voltam a személyes találkozóra. Elmondta, a nemi kérdések sosem voltak lényegesek számára. Ezt el is tudom képzelni, mert elképesztően elhivatott személyiség. Különválasztja az ambíciót a versenyszellemtől, amit én a mai napig nem nagyon tudok szétválasztani. Major nem tartotta magát ambiciózusnak, ellenben nagyon is versengő volt. Tehát Patty személyiségébe is ezt ültettem át, és így a karakterem számára is a győzelem a legfontosabb ebben az eléggé férfiak uralta szakmában.

Elég sokszor alakított negatív karaktereket, gonosz, brutális nőket. Ez az Ön választása volt?
Melyikre gondol? A csodálatos, imádnivaló hősnőim gonoszak és brutálisak lennének...?

Másnak látja őket?
Talán Marquise de Merteuil-re gondol a Veszedelmes viszonyokból, aki egy férfit a saját játékában próbált megverni?...

Például...
...és a képmutató francia arisztokrácia köreiben intézi titkos cselszövéseit. Azonban ha végül veszít is, mégis nyertesként áll Valmont előtt, mert csak az igazat akarja kihúzni a férfiból. Alex Forrest a Végzetes vonzerőből pedig inkább tragikus szereplő, mintsem pszichopata antihős. Az eredeti történetben öngyilkos lett, de a film befejezését megváltoztatták. Alex alapvetően önpusztító személyiség, aki a pszichiáterek szerint valószínűleg vérfertőzéses kapcsolat áldozata volt egészen fiatal korában, és emiatt alakult ki nála az ún. borderline személyiségzavar. Szóval szerintem az ő sztorija inkább a túlélésről szól. Ahogyan az összes női karakterem is a túlélésre játszott.
A családomban is csupa erős nő vett körül. Mindkét nagymamám is kemény, színes személyiség volt. Ahogyan visszagondolok, egész karrierem alatt soha nem különítettem el nemek szerint azokat, akikkel együtt dolgoztam. Mindig is szerettem nézni a színészeket munka közben, és volt is szerencsém nagy-nagy neveket látni munka közben, sőt, dolgoztam is néhánnyal. Közülük Katherine Hepburn egészen különleges számomra: hasonló háttérrel rendelkezünk, de ő hihetetlenül magabiztosnak tűnt. Mintha már az anyaméhből is úgy jött volna elő, mint aki pontosan tudja, hogy ki, mit akar és mit nem akar az élettől. Közben ott volt jól ismert kapcsolata Spencer Tracyvel; egyáltalán nem gondoltuk volna, hogy egy ilyen erős nő így alárendeli magát valakinek. Szóval soha nem lehet a látszat alapján ítélni. De a stílusát mindig is imádtam. Bette Davis kisugárzását is nagyszerűnek tartom, de mondjuk, soha nem bálványoztam embereket.

Véleménye szerint mitől annyira izgalmas A hatalom hálójában című sorozat?
Azt hiszem attól, ahogyan feltárul a történet, ahogyan azon morfondírozunk, ki lehet bűnös és ki ártatlan. Maga a történetmesélés módja fantasztikus. A hihetetlenül összetett karakterekkel és az idegfeszítő gyilkossági rejtéllyel az alkotók igazán újat hoztak a műfajba. A saját karakteremet sem ismerem még teljesen, mert még nincs is készen a történet. (nevet) Minden egyes résszel új feladat elé állítanak, mert olyasmit kell csinálnom, aminek még nincsen meg a vége, én pedig szeretem megkérdezni, mit miért csinálok. Itt azonban oda kell állni, és remélni, hogy végül minden, amit játszom, jól összeáll.