„Az a vágyam, hogy felnyissam az emberek szemét”

Humán érdeklődésű voltam, és a jogi diplomával sok irányba lehet mozdulni. A média is a lehetőségek között volt. Aztán az egyetemen kiderült, hogy nem a jog az én utam.

Valamerre el kellett indulnom. Fontos, hogy kreatív legyen a munkám. Mivel a családban sok a művész, biztattak, hogy kövessem az álmaimat. Azt a novellát, amit a Népszabadsághoz vittem, az egyik nagynéném szórakoztatására olvastam fel, amikor kórházban feküdt. Ő vett rá, hogy vigyem be egy újsághoz…

Érdekel a nagyvilág. De az is benne volt, hogy kicsit felnyissam az emberek szemét. Mert sok bennük az előítélet, a sztereotípia minden olyan kultúrával kapcsolatban, amelyről nem tudnak szinte semmit...

Jó, hogy értékelik, amit csinálok, de annak is örülök, hogy ilyenkor kicsit több figyelem irányul a harmadik világ problémáira. Mert sokszor legyintünk: van nekünk elég bajunk. És nehéz elhinni, hogy minden kínunk ellenére mi a jóléti világhoz tartozunk. Az a jó riport, amivel ki tudom zökkenteni az embereket az önsajnálatból, a közönyből; és tettekre indítja őket másokért. Ezért is örülök, hogy a millenniumi fejlesztési célok jószolgálati nagykövete lettem. Ez a nemzetközi projekt a harmadik világ problémáin próbál segíteni. A Néma bölcsők című dokumentumfilmem is ennek a programnak a keretében született. Szeretnék még nagyon sok ilyen filmet készíteni.

Volt ott egy kőbánya, ahol a kitermelt köveket nők aprították kalapáccsal a tűző napon, éhbérért. Dolgozott itt egy 16 éves lány, aki 35 évesnek nézett ki. Megkérdeztem tőle, hogy bírja, mire ragyogó mosollyal elmagyarázta: azért csinálja, mert ebből finanszírozza a tanulmányait, hogy orvos lehessen. Megindító volt a hite, az akarása, a kitartása.

Ilyenkor másik üzemmódban dolgozom. Persze megráz, amit látok, és a képek belém égnek, de nem sírok és nem esem kétségbe. Nem is szabad teljesen átélnem, amit látok, különben nem tudom tenni a dolgom. De azért van úgy, hogy kibukik belőlem, amit megélek: az álmaimban néha rám szakad ez az elfojtott keserűség.

Igen, de a baj bárhol megtörténhet. A libanoni háborúból egy karcolás nélkül tértem haza, egy hét múlva itthon meg rám nyitottak egy vasajtót. Persze egy háborús szituációban nagyobb a kockázat, és a családom támogatása nélkül nem is tudnám ezt csinálni. Édesapám folyton újabb forgatási ötletekkel bombáz, anyukám pedig a riportjaim legjobb kritikusa. Egyébként a húgom, Naima is háborús terepen dolgozik a Nemzetközi Vörös Keresztnél, humanitárius missziókban.

Most jött el az idő, hogy ebbe is belekóstoljak. A kétórás élő adás mély víz, komoly koncentrációt igényel. De jó új helyzetben kipróbálni magam. Mert bár sokat forgatok terepen, a munkám nagy része mégis a Híradó szerkesztőségében zajlik, hiszen külpolitikai híreket szerkesztek. Ebből jó néha kizökkenni, és az élő adásban szerzett gyakorlat hasznos lesz később a terepmunkában, az élő tudósításokban is. Nem szabad hagyni, hogy beleragadjunk a megszokásokba, ezért is próbálok a munkámban is mindig újítani, formabontó lenni. A tanítványaimnak is hangsúlyozom, nem szabad klisék alapján dolgozni, paneleket követni, mert akkor az ember elveszíti azt, amiért újságíró lett.