Amit már csak kevesen

Szóval szombat este Verebes-kabaré, aztán Hernádi-kabaré. Nem is turkásztam utánuk, hagytam magam meglepni.

Már az egész hidegzuhannyal indul: feltűnik a színen Sas József, s bevezető csasztuskájában megénekli, hogy itt most valami rendkívüli következik, ami értéket képvisel a bulvárrandította, celeburalta világunkban. Majd hozzáteszi: ez „olyan kabaré, amit Magyarországon már csak kevesen mernek előadni”. Később szavai egészen más értelmet nyernek.

Verebest egy régi felvétel bejátszása vezeti fel: az est embere Kellér Dezsőtől átveszi a konferansz-stafétát... Egy titán születése! Aztán  – mintegy jellemábrázolásként –, nyilván ellenpontozandó valamit, a társulat három tagja (Heller Tamás, Beregi Péter, Karsai István) Verebeshez, Verebesről szóló nézői-hallgatói levelekből olvas fel. Van itt anyázás, talpnyalózás, bérencezés erre-arra, jobbra-balra... Mocskolódó szövegek egytől egyig, nincs helyük rendes színházban, főleg, hogy az ellenpontozásra hivatott személy később sem képes más minőséget hozni ide.

Verebes a Kellértől kapott emblematikus függönyfogással indít, s múltidéző hörgésbe kezd. Ám szövege fennakad: a közönségből előszalad egy rajongó. Valójában a „beépített” Lorán Lenke ripacskodik harsányan (bolond öregasszony akadna nála mókásabb is ebben az országban), az egész émelyítő smúzolás, rituális kölcsönfényezés, aminek aztán valamiféle műfelháborodás vet véget, s a művésznő „maga egy nagy pöcs” felkiáltással eltűnik a függöny mögött. Biz‘ isten azt hittem néhány pillanatig, hogy ez a végszó. De nem.

Egy szakállas vicc következik az est névadójától. Utána a társulat ad elő amatőr brigád-színjátszókat alulmúló dal-füzéreket (az előadás zeneileg Republic-dalokra épül). A közönség néha nevet, leginkább akkor, amikor az egyik szövegben „Puncik párbeszéde” címmel említenek egy fiktív színdarabot. Vastaps. „27 évvel ezelőtt álltam ezen a színpadon először” – mondja Verebes. Megint egy lerágott vicc. Vastaps. Aztán még beszél, meg jön egy jelenet is, amit ő írt...

De kit érdekel? Az az érzésem, hogy ennél BÁRMI viccesebb. Alfonzó paródiáit, Hofi Géza műsorait, sőt még a Szeszélyes Évszakokban színre vitt régimódi bohózatokat is újranézem százszor, ám ez elsőre is fájdalmas volt. Verebes gyakorlatilag a nullára írta le magát. És ez az egész nem az aktuális produkció fényében borzasztó – mindenkinek lehet rossz napja –, hanem az életmű viszonylatában. Az általam derűs nosztalgiázásnak remélt műsor iszonytató mélyrepüléssé vált, s hiába is keresek mentséget: nincs.

Aztán jön a folytatás, a Hernádi-kabaré. A kaptafa ugyanaz, ám szerencsére Hernádi Judit (leginkább) működő színésznő, így e szerepben nem kell túljátszani magát. Csípőből – vagy ő inkább vállaltan mellből – teljesíti a haknifeladatot. Mesél, játszik, aztán jön Verebes, aki a nő mellett egészen kivirulna. Ám elunom hamar, pedig próbálnék figyelni...

Azt nem vitatom, hogy mikroszkópéknak van közönségük (kinek nincs?), vannak lekötelezett régi barátaik, akik nem térhetnek ki a meghívás elől, de miért kell ezt egy nézett csatornán közzétenni? Ehelyütt már máskor is cincáltunk kabarékat, de többet nem tesszük ezt. Magyarországon mindörökre el kellene felejtenünk a kabarésdit, nem megy már.